D
|
ecember
elsejét írtunk, amikor az este első pici hó szeme a párkányomra hullott. Épp az
ablak előtt kialakított kanapén ültem, noteszemmel kezemben, várva, hogy újra
megfoghasson az ihlet. Verseket írtam. Nem voltak hosszúak, de annál inkább
érzelmesek, telis-teli fordulattal és reménnyel. Szinte minden estém a kis
fészkemen töltöttem, bámulva a kintieket, hogy egy kis inspirációt leljek egy
újabb alkotáshoz.
Amikor megláttam a kis fehér
pelyhet, valami megfogott benne. Tudom, őrültségnek hangzik, hogy egy ilyen
természeti jelenség érdekessé válik valaki számára, de engem aznap este nem
hagyott nyugodni. Tisztán láttam a formáját, a csillogását, sőt! Esküszöm, ez
volt az egyetlen hó szem, amelyik nem olvadt el abban a pillanatban, ahogy
földet ért.
A tollat kezemben forgatni kezdtem,
néha ajkamhoz emeltem, s ott kopogtattam, miközben az elmémben százezernyi
gondolat cikázott végig. Borzalmasan éreztem magam emiatt, hisz mindaz, amit
elképzeltem szinte lehetetlenné vált leírni. Mégis megpróbáltam. A penna hegyét
a papírhoz nyomtam, és vártam, hogy betűket formázzon. De nem ment. Nem mozdult
helyéről, pusztán ott nyomódott a tinta. Tekintetemet újra a párkányomra
vezettem, kerestem azt a kis szerencsepelyhet. Nem volt ott. Elolvadt.
Elolvadt, de én mégis úgy éreztem, hogy ott van, hisz helyét vízcsepp váltotta
fel, s kis csillogás is. Azt kívántam bárcsak még egyszer láthatnám, egyszer
utoljára, hogy papírra vethessem segítségével a gondolataimat. Szorosan hunytam
le a szememet, s kisfiúsan mondogattam magamban, epekedtem, hogy itt legyen.
Két év telt el azóta az este óta.
Pontosan kettő. A mai napon újra elsejét írok fel a papír fecnikre, de immáron
nem a gyermekkori szobámban. Egy hatalmas épület tágas szobájában ücsörgök, az
ágyam sarkában és bámulom az elém táruló hatalmas ablakokat, amiken keresztül a
csodálatos város fényeit figyelhetem. Két éve azt kívántam, bárcsak láthatnám
újra azt a hópelyhet, de helyette valami mást kaptam – vagy inkább valaki mást.
Az én egyetlen, oly' rég óta várt hópihém visszatért
egy gyönyörű lány formájában, akinek szőke tincsei loknikban omlottak vállára,
akinek hátát hatalmas, csillogó szárnyak fedték.
Az én egyetlen, oly' rég óta várt hópihém nem
volt más, mint egy Őrző, egy
védelmező angyal.
Sziasztok!Igen, megint egy új blogom nyitotta meg kapuit, de jelenleg nagyon remélem, hogy nem csupán egy rövid időre. Ez a blog egy "csak úgy" készített könyvborító-sorozatból adott ihletet, egy nagyszerű történethez. Remélem elég részletesen, élvezhetően és szerethetően írom majd le Mia történetét, aki szögezzük le, nem szószerint angyal, hanem egy Őrző, kinek szintúgy vannak szárnyai. Kérlek hagyjatok magatok után valamilyen nyomot, megjegyzést vagy bármit, hogy érdemes lenne-e tovább írni ezt a történetet, főleg úgy, hogy kivételesen fiú szemszögből fog íródni. Szintúgy kérlek titeket, hogy a fiú karakterébe NE! a fejlécen szereplő srácot képzeljétek, hanem azt, akit ti a legjobban szerettek. A lány helyébe is bátran akit ti szerettek. Én azért tettem Őt, mert Őt szeretném elképzelni a történetben((: Legyen szép hetetek, kitartást a sulihoz!! xx
