2016. február 11., csütörtök

Prológus


D
ecember elsejét írtunk, amikor az este első pici hó szeme a párkányomra hullott. Épp az ablak előtt kialakított kanapén ültem, noteszemmel kezemben, várva, hogy újra megfoghasson az ihlet. Verseket írtam. Nem voltak hosszúak, de annál inkább érzelmesek, telis-teli fordulattal és reménnyel. Szinte minden estém a kis fészkemen töltöttem, bámulva a kintieket, hogy egy kis inspirációt leljek egy újabb alkotáshoz. 
            Amikor megláttam a kis fehér pelyhet, valami megfogott benne. Tudom, őrültségnek hangzik, hogy egy ilyen természeti jelenség érdekessé válik valaki számára, de engem aznap este nem hagyott nyugodni. Tisztán láttam a formáját, a csillogását, sőt! Esküszöm, ez volt az egyetlen hó szem, amelyik nem olvadt el abban a pillanatban, ahogy földet ért.
            A tollat kezemben forgatni kezdtem, néha ajkamhoz emeltem, s ott kopogtattam, miközben az elmémben százezernyi gondolat cikázott végig. Borzalmasan éreztem magam emiatt, hisz mindaz, amit elképzeltem szinte lehetetlenné vált leírni. Mégis megpróbáltam. A penna hegyét a papírhoz nyomtam, és vártam, hogy betűket formázzon. De nem ment. Nem mozdult helyéről, pusztán ott nyomódott a tinta. Tekintetemet újra a párkányomra vezettem, kerestem azt a kis szerencsepelyhet. Nem volt ott. Elolvadt. Elolvadt, de én mégis úgy éreztem, hogy ott van, hisz helyét vízcsepp váltotta fel, s kis csillogás is. Azt kívántam bárcsak még egyszer láthatnám, egyszer utoljára, hogy papírra vethessem segítségével a gondolataimat. Szorosan hunytam le a szememet, s kisfiúsan mondogattam magamban, epekedtem, hogy itt legyen.
            Két év telt el azóta az este óta. Pontosan kettő. A mai napon újra elsejét írok fel a papír fecnikre, de immáron nem a gyermekkori szobámban. Egy hatalmas épület tágas szobájában ücsörgök, az ágyam sarkában és bámulom az elém táruló hatalmas ablakokat, amiken keresztül a csodálatos város fényeit figyelhetem. Két éve azt kívántam, bárcsak láthatnám újra azt a hópelyhet, de helyette valami mást kaptam – vagy inkább valaki mást.
Az én egyetlen, oly' rég óta várt hópihém visszatért egy gyönyörű lány formájában, akinek szőke tincsei loknikban omlottak vállára, akinek hátát hatalmas, csillogó szárnyak fedték.
Az én egyetlen, oly' rég óta várt hópihém nem volt más, mint egy Őrző, egy védelmező angyal.


Sziasztok!Igen, megint egy új blogom nyitotta meg kapuit, de jelenleg nagyon remélem, hogy nem csupán egy rövid időre. Ez a blog egy "csak úgy" készített könyvborító-sorozatból adott ihletet, egy nagyszerű történethez. Remélem elég részletesen, élvezhetően és szerethetően írom majd le Mia történetét, aki szögezzük le, nem szószerint angyal, hanem egy Őrző, kinek szintúgy vannak szárnyai. Kérlek hagyjatok magatok után valamilyen nyomot, megjegyzést vagy bármit, hogy érdemes lenne-e tovább írni ezt a történetet, főleg úgy, hogy kivételesen fiú szemszögből fog íródni. Szintúgy kérlek titeket, hogy a fiú karakterébe NE! a fejlécen szereplő srácot képzeljétek, hanem azt, akit ti a legjobban szerettek. A lány helyébe is bátran akit ti szerettek. Én azért tettem Őt, mert Őt szeretném elképzelni a történetben((: Legyen szép hetetek, kitartást a sulihoz!! xx